A VÁCI EGYHÁZMEGYEI ZSINAT FÓRUMA
BejelentkezésRegisztráció

Vissza a témákhoz Plébániai közösség

Az Egyház, mint a közösség otthona és iskolája

Amikor a második vatikáni zsinat dogmatikai konstitúciója a „Lumen gentium” megfogalmazza az egyház lényegét, akkor nem ad egyetlen egy statikus definíciót, hanem különféle szempontok szerint szemlélve akar egy komplex képet és tartalmat adni az egyház egészéről. Ennek a sok összetevőnek az egyike: az egyház közösségi léte. A Szentírásban több helyen olvashatunk erről, de két alapvető kinyilatkoztatás van, amire fölépül az egyháznak, Isten Országának a közösségi dimenziója. János evangélium 17. fejezetében könyörög Jézus az Atyához: „… akik hinni fognak bennem, legyenek mindnyájan egy, mint ahogy te Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem!” A másik hely Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levelének 12. fejezete, ahol az apostol hosszan fejtegeti a Krisztus teste egyház lényegét, hogyan leszünk a keresztség által egyek Krisztussal és egymással.

Ezeket fejti ki azután II. János Pál pápa a „Christifideles laici” apostoli buzdításának második fejezetében részletesen: egység Krisztussal, és Krisztusban, egység a keresztények között az egyházban.

Az új évezred kezdetén c. apostoli levelében pedig ezt írja mint az egyház megújulásának eszközét:” egy másik nagy területre is fölhívom figyelmet, ahol előrelátó elkötelezettséget kell mutatni mind az egyetemes, mind a részegyházak tekintetében: a közösségre /koinonia/, melyben megtestesül és kinyilvánul az Egyház misztériumának lényege. (42.p.) És fölhív a közösségi lelkiség előmozdítására, hogy az egyházat a közösség otthonává és iskolájává kell tenni: íme a kezdődő évezred elején előttünk álló kihívás, ha hűségesek akarunk lenni Isten tervéhez és meg akarunk felelni a világ mély várakozásainak. Mielőtt konkrét terveket fogalmaznánk, elő kell mozdítani a közösségi lelkiséget, s nevelési elvként kell hozzá igazodnunk mindenütt, ahol az embert és a keresztényt formálják, … ahol a lelkipásztori munkatársak nevelődnek, mindenütt, ahol a családok és a közösségek alakulnak.”

Ha csak ezeket a zsinati és pápai megnyilatkozásokat tekintjük, akkor is világos, hogy az Egyház lényegi formája a közösség, melynek hiányában nem tud megmutatkozni és nem tud hatékonyan működni.

És most térjünk vissza a plébániához!

A plébánia a „kis egyház”, ahol az Egyház teljes valósága, a hierarchikus és karizmatikus aspektusa egyaránt jelen van, de  mindkettő  közösségi formában. Él a missiós, apostoli tevékenység, és él a megszentelő belső tevékenység is. De mindkettő a kölcsönös szeretet kapcsolat rendszerében, hiszen mindkettő forrása Krisztus, aki azt mondta: ahol ketten vagy hárman együtt vagytok a nevemben, ott vagyok köztetek.

Ha a közösséget általában szemléljük, akkor azt mondhatjuk róla: a közösség olyan szabad embereknek a csoportja, ahol azonos értékek megélése, és közös célok megvalósítása tartja össze a tagokat. Közös értékek, / vágyak/ : valahová tartozni szeretnénk, cselekvési vágy, alkotás; tudás vágy; transzcendens vágy / Isten keresés/. A közös célok pedig egy vallásos közösségben az Isten tervének, törvényeinek megvalósítása a kis és nagyobb közösség együttes javára.

A tisztán látás miatt fontos megkülönböztetni a vallásos és a krisztusi közösséget. Ezeket a köznapi szóhasználatban sokszor összekeverjük, pedig lényeges különbség van köztük. Vallási közösségnek mondjuk azt, amikor a közös tanítás, törvények, és szertartások tartanak össze egy csoportot./ Zsidó vagy iszlám közösség./ Krisztusi közösség pedig az, amelyet az élő Krisztus tart össze, vagyis ahol azért jönnek össze, hogy Krisztus ott legyen köztük és vele találkozzanak. Ennek mintáját láthatjuk az Ap. csel.-ben a 2,47; és 4,33; -ban ahol Lukács elmondja az első jeruzsálemi közösség ismérveit: mindenük közös volt. És mert ennek a közösségnek a lényege és összetartója nem valami, hanem valaki, vagyis az élő Krisztus, ezért ez a közösség lényegénél fogva természetfeletti, sőt SZENT. Ezekben a közösségekben nem lehet öncélúság, rivalizálás, ellenségeskedés, széthúzás, stb. Ahol ilyesmi előfordul az már biztos, hogy nem krisztusi közösség, mert Krisztus önmagában nem hasonlik meg!

Miért nem tapasztaljuk meg sokszor a krisztusi közösséget, miért nem tudunk továbblépni a vallási közösség szintjéről? Azért, mert nem tudjuk az egyéni életünket, elvárásainkat, büszkeségünket, igazságérzetünket alárendelni Krisztusnak és a közösségnek. Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát… Csak azokból tud Jézus közösséget teremteni, akik feltétel nélkül vetik bele magukat ebbe a Krisztusba. De ez együtt jár azzal, hogy meg kell halni vele, aki értünk már meghalt, meg kell halni a közösségért, hogy ott lehessen köztünk Krisztus.

A közösségi egyház kialakításában meg van a sajátos szerepe a hierarchiának /papok/ és a világiaknak egyaránt. Ez természetes is, hiszen a pap egyedül soha sem lesz közösség, vagyis nem egyház önmagában. De a „hívek” nem csak követői a pásztornak, hanem tevékeny alkotói a köztük lévő Jézusnak, akik nélkül nem tud megjelenni Krisztus és nem tudja Egyházzá tenni őket. Így a pap és hívek nem csak egymásra vannak utalva, hanem lényegi egységet kell megélniük Krisztusban. Így épül föl az egy Test.

Hogyan kezdjük el építeni ezt a Krisztusi közösséget? Első lépésként azok, akik megértették Krisztus hívását és igent mondtak rá, azok jöjjenek össze és mondják ki egymás felé és Kr. felé ezt az elköteleződésüket! Azután rendszeresen jöjjenek össze és éljék meg egymás között a kölcsönös szeretetet, amivel egymást megerősítik elhatározásukban. De ezt nagyon alázatosan tegyék! Egy pillanatig se gondolják azt, hogy ők különbek a többinél, hanem adjanak mindig hálát, hogy Jézus meghívta őket erre a szolgálatra, amivel magát Krisztust és az ő népét szolgálhatják. Így kialakulhat az a mag, amelyet a Szentlélek szárba szökkent és termést hozhat. Az élet ugyanis természeténél fogva növekszik, és ennek az életnek a köztönk lévő Jézus a forrása. „ Maradjatok bennem, mint a szőlővessző, a szőlőtőben, mert nélkülem semmit sem tehettek!” /Jn 15,4 sk /.

Második lépés, hogy ez a mag hívjon meg Istenre nyitott híveket ebbe a közösségbe, de nem mint elit hadosztályba, hanem mint Jézust szolgáló munkatársakat, akik bele akarnak épülni, mint kövek Isten Országába.

Harmadik lépésként minden korosztályba és állapotba indítsák el két-három emberrel ezt az életet! Mindig tartsuk tisztán a célt: nem azért jövünk össze, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy Jézus köztünk legyen. De ha ő köztünk van, akkor a legjobban érezzük magunkat. Igyekezzünk, hogy a már meglévő és működő vallási közösségeinket ezzel az új tartalommal töltsük meg, és formálódjunk Krisztusi közösséggé! Minden csoportnak legyen felelőse, / akkor is, ha mi is ott vagyunk velük / és velük rendszeresen beszéljük meg a célokat és eredményeket!

A Szentlélek majd új tereket és utakat nyit számunkra, amin kibontakozik és növekszik a közösség. A fontos, hogy mindenkor keressük és tegyük Isten akaratát, és ne a sajátunkat! Nagyon sok ismert eszköz van, amivel megszólíthatjuk az embereket, és nem csak a már hívőket, hanem a távolabbiakat is. Kirándulások, egyházi rendezvények, ünnepek, családok, stb., de sohasem szabad szem elől téveszteni a célt: MIÉRT CSINÁLJUK? Jézussal akarunk találkozni!

Ha egy mozdonyra mindig rákapcsolunk egy újabb kocsit, előbb utóbb olyan hosszú szerelvény lesz belőle, hogy már csak vánszorog, és az emelkedőn nem tud fölmenni, megáll, talán még el is indul visszafelé. Ha azt hisszük, hogy ez a pap feladata, és egyre több terhet rakunk rá akkor még a jól induló élet is megreked. De ha rádöbbenünk arra, hogy Jézus bennünket is MOZDONNYÁ akar tenni, és minden harmadik kocsi után van egy mozdony, akkor ez a szerelvény a legmeredekebb lejtőn is fel tud menni. Jézus tehát arra hív, hogy váljunk mozdonnyá, és másokat is tegyünk azzá!

Természetesen minden plébánia mérje fel a jelenlegi helyzetét, és onnan induljon el! Nem az számít igazán, hogy hol vagyunk, hanem hogy kivel, és hová megyünk. Ha a Szentlélek a vezetőnk, és Krisztusba gyökerezünk, akkor biztosan megindul a növekedés. Ha azonban kishitűek vagyunk, és azt mondjuk, hogy nálunk ez nem megy, akkor én biztos nem élek benne, mert Pál apostollal együtt mi is elmondhatjuk: mindent megtehetek abban, aki megerősít engem. Isten adja, hogy úgy legyen!

Egyháztanács: A papot azért küldi a püspök, hogy ezt az előbb felvázolt egyházat építse. Ezért az építéshez munkatársakat választ, / akik alkalmasak, és akik tesznek is valamit/ a különböző területekhez: katekézis, csoportok vezetői, gazdasági ügyek, rendezvények, karitasz, liturgia, stb. Ezekből a munkatársakból választ ki 4-6 személyt, akikkel az egyházközség életét, feladatait, hiányosságait rendszeresen megbeszélik. Együtt formálódnak Krisztusban a Szentlélek által, mint egy „kohóban”. Igy az első és legfontosabb közösség az egyháztanács!!

Lelkiségi mozgalmak, karizmák: Ezek is a plébánia részei. A Szent Atya különösen is hangsúlyozza, hogy a plébánosok vegyék igénybe a karizmájukat és szolgálatukat, melyeket a Szentlélektől kaptak. A plébánia a közösségek közösségévé kell váljon! A plébánosnak kell koordinálnia a közösségeket, hogy mindegyik megtalálja a helyét, és NE EGYMÁS ROVÁSÁRA, hanem egymás és a közösségek épülésére munkálkodjanak. Minél több mozgalom működik, annál színesebb az élet és annál többen találják meg helyüket a plébánián, az egyházban.

Karitász: Krisztus Egyházában, annak kezdetétől fogva meghatározó fontossággal volt jelen a karitatív tevékenység, a rászorultak szolgálata. Ezt látjuk első magyar szentjeinknél is, akik királyi családok tagjai voltak, mégis a szegények támogatásában jó példával jártak elöl. A felebaráti szeretet legkiemelkedőbb hőse Árpád házi Szent Erzsébet, aki az életét a szegényeknek, betegeknek szentelte és minden vagyonát rájuk áldozta. Ő lett a Karitász védőszentje Magyarországon. Kellenek a jó példák és szükséges az égiek segítsége, mert mi gyengék, erőtlenek vagyunk nélkülük.
Ezt a gondolatot erősíti bennünk XVI. Benedek pápa első megnyilatkozásában, az „Isten a szeretet” kezdetű enciklikájában.
a)  Az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia), a szeretet szolgálata (diakónia). E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és nem szakíthatók el egymástól. A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése.[17]
b)  Az Egyház Isten családja a világban. Ebben a családban nem lehet szükséget szenvedő. Ugyanakkor a caritas-agape felülmúlja az Egyház határait: az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd a mérce, mely a szeretet egyetemességét mutatja; a szeretetét, mely a rászoruló felé fordul, akivel az ember „véletlenül” (vö. Lk 10,31) találkozik, bárki legyen az. A szeretet parancsának ezen egyetemességét tiszteletben tartva van sajátosan egyházi feladat is – az a feladat, hogy az Egyházban, mint egy családban, egyetlen gyermek sem szenvedhet ínséget. Ebben az értelemben érvényes a Galata-levél részlete: „Ezért amíg időnk van, tegyünk jót minden emberrel, de különösen hittestvéreinkkel” (6,10).
Az Egyház a mai világ viszonyáról szóló zsinati okmány a következő jelentős szavakkal kezdődik:
„Korunk embereinek, főképpen a szegényeknek és a szenvedőknek örömét és reményét, szomorúságát és gondját Krisztus tanítványai saját örömüknek és reményüknek, saját szomorúságuknak és gondjuknak tekintik, és nincs olyan igazán emberi érzés, mely szívükben visszhangra nem találna.”

A társadalom két pillére az igazságosság és az irgalmas szeretet.
Az igazság a béke alapja, de irgalom nélkül ez is kevés. A társadalom ugyanis gyarló emberekből áll, akik mindannyian irgalmas szeretetre szorulunk.
Az egyháznak - Jézus által - megbízatása van arra, hogy úgy szolgálja az embereket, ahogy Jézus szolgálta: szívvel és kézzel, " Felkötött köténnyel és mosdótállal a kezében", alázattal, az önzetlenség szellemében - az élet odaadásáig.
Tehát mi keresztények Istennek, valamint Jézusnak megbízása alapján tevékenykedünk. Tevékenykedünk továbbá az Egyház megbízása alapján is. Isten követei, Krisztus követei, az Egyház követei vagyunk az emberek szükségében. Azt tudhatjuk, hogy Jézus velünk jár, hogy ő áll mögöttünk, hogy a Szentlélek erősít minket, és hogy a Szentlélek el fogja bennünk indítani mindazt, amit tudnunk, tennünk és mondanunk kell. Ez újra és újra megerősít, felemel minket a bátortalanságból és abból az érzésből, hogy túlhajszoltak vagyunk, vagy hogy értelmetlen, amit teszünk.
Nekünk keresztényeknek nem szabad elmenni a szenvedők mellett, hanem pontosan fel kell mérni mi hiányzik, miben kell segíteni.”  (Nemeshegyi Péter)

KARITÁSZ = SZERETET
Olyan sokat hallottunk, hallunk a szeretetről és számtalan megfogalmazásban le is írtuk, hogy mi a Karitász..  A segélykiáltásra, a segítség-kérésre igent mondani, vagyis IGENT MONDANI a  SZERETETRE, minden mérlegelés nélkül: ez a  Karitász.
Jól ismerjük a szentírási részeket.   
"Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint" (Lk 1,38).   Mária igent mondott a SZERETETRE, JÉZUS KRISZTUSRA. S ahogy Mária, miután hírt kapott Erzsébet állapotáról, nem tétovázott, azonnal segítségére sietett. A keresztény ember cselekvésében is az Atya akarata kell, hogy érvényesüljön, megelőzvén minden más tevékenységet. Ahogy Jézus is az Atya akaratát teljesítve, minden gazdagságát a szegényeknek adta. A mennyei Atya tőlünk is ezt várja. 

Tehát mi is a Karitász? Az előbbi meghatározáshoz hozzátehetjük:
- Jézust adni az embereknek, ahogy Mária tette.
- Továbbadni a szeretetet, amit kaptunk.
- és a rangsort alkalmazni, amit a szentjeink életéből látunk, hogy
-    az EMBER
fontosabb a vagyonnál, -     fontosabb a hatalomnál,
fontosabb a szabályoknál, -     fontosabb a szertartásoknál.
-    a KÖLCSÖNÖS SZERETET megélése     
fontosabb minden másnál, -     fontosabb a birtoklásnál.

- Sónak, világosságnak akar bennünket Jézus, - hogy belőlünk, rajtunk keresztül megismerjék Istent.
- A kapott talentumokkal, kegyelmi ajándékokkal kell egymásnak szolgálatára lennünk.
- A karitász munka nagyon fontos missziós feladat.    
Az egyház arculatában meghatározónak kell lenni a szociális vonásnak. Rengeteg olyan dolog vesz körül bennünket, ami nem engedi megláttatni a körülöttünk lévő problémákat, annyi sok pótcselekvésünk van, melyekkel eltávolítjuk magunkat az igazi szeretettől.
Kell, hogy legyen minden egyházközségben karitász csoport. Fel kell ismernem, - ismernünk, hogy az evangéliumi élet teszi hitelessé a tanúságtevést környezetünkben. Mert nem elég csak magunkra gondolni, hanem a másikra is, hiszen egyformán gyermekei vagyunk a Mennyei Atyának.

„Az isteni igazságosság mérlegén nem az ajándékok mennyiségét mérik le, hanem a szívek súlyát” (Nagy Szent Leó pápa)


Vitaindító kérdések:

1.) Jót tenni, világi személy is tud. Keresztény ember küldetése, hogy a jót Krisztus mentalitásával, szeretetével tegye, mert ez az a plusz, amit a világ nem képes adni. Ez viszont csak a Krisztussal való elmélyült és bensőséges kapcsolatból fakadhat.
Hogyan lehet elsegíteni a hívő embert erre az elmélyült és bensőséges lelki életre?
2.) Az Egyház karitatív feladatának alapja mindig az önkéntes munka kell,hogy legyen.
Hogyan lehet megvalósítani azt az ideális és kívánt állapotot, hogy minden keresztény életének szerves része legyen a karitatív tevékenység?
3.) Az önkéntes munka mellett szükséges-e, hogy az Egyház intézményi szinten is feladatot vállaljon a társadalom szociális szférájának feladataiból?
4.) Milyen strukturális felépítés segíthetné legjobban az Egyházmegyei karitász hatékony működését?
5.) Miből és hogyan teremthető meg a Karitász szolgálat hatékony működéséhez szükséges anyagi javak?

Kérdések:

  1. Hol tart a plébániánk? / Diagnózis /
  2. Hogyan tudnánk tovább lépni a vallási közösségből a Krisztusi közösség irányába?
  3. Milyen új irányokat / csoportok /, élettereket nyithatnánk meg, hogy a plébánián mindenki otthonra találjon Krisztusban? Jézus hogyan akarja megszólítani az embereket általunk?
  4. Az egyháztanács „építő mesterekből” áll-e, vagy csak tisztségviselőkből?


Beer Miklós
1. 2013-01-30 20:14:09
Igazi "krisztusi közösség" csak ott valósul meg, ahol van közösen vállalt feladat. Első fázisban ez lehet a templom-épület tatarozása, közösségi ház építése. A már "élő egyházközség" gyarapodása a nevelés, szociális gondoskodás, a társadalmi problémák gyógyításának szolgálatában érhető el. Az egyháztanácsok feladata, hogy ezeket a célokat a "lelkipásztori tervben" plébánosával évről-évre meghatározza. Így leszünk a "Föld sója".
Miklós püspök
Gálné Lipp Kinga
2. 2013-03-25 10:52:32
Én azt látom, hogy sok múlik a plébánoson, és azon, hogy milyen a hívek közössége. Sok helyen tapasztaltam azt, hogy a hívek szívesen bekapcsolódtak volna a plébániai életbe, ötletekkel keresték föl az atyát, amiket végül vagy elutasított a plébános, vagy maga akarta "intézni", amire, érthetően, nem volt elég ereje vagy ideje, így gyorsan el is halt. Találkoztam olyan esettel is, ahol a plébános jónak tartott egy-egy ötletet, de végül nem támogatta, mondván "túl veszélyes" kezdeményezés, mert mi van ha ez vagy az történik. Természetesen olyan közösséget is ismerek, ahol a hívek nem mozgósíthatóak, így a plébános hiába szervez akármit is, vagy próbál közösséget kovácsolni, ha a ívek ellenállnak és nem partnerek ebben. Az én véleményem az, hogy egyfelől az atyáknak nem szabad magányos harcosként vinni Krisztus zászlaját előre, hanem igenis "lecsapni" a megbízható és lelkes hívek jelentkezésére. Másfelől minden hívő közösséget meg lehet "fogni" valahogy. Ennek kipuhatolásához idő kell, hogy a híveknek mire volna igényük, vagy mi az, amit szívesen vennének. Nagoyn nehéz egy mondjuk elöregedett közösséget felrázni és fiatalokkal kibővíteni, de kreativitással sok minden megvalósítható. Tény, hogy nehéz kitartónak lenni, de megéri, és mint mondtam a magányos farkas hozzáállás nem segít a plébános helyzetén. Úgy gondolom, hogy egy plébániai közösség akkor lesz élő, ha a plébános irányít, de a munkát meg is osztja a jelentkező hívek között, azok alkalmassága szerint. Így szemmel tarthatja a folyamatokat, anélkül, hogy neki kéne egyedül belefáradnia a munkába. Persze ennek az egyensúlynak megtartása nehéz, hogy meddig kell szabad kezet adni a híveknek, és mikor kell már a plébánosnak szorosabbra venni a "gyeplőt". Az a tapasztalatom, hogy rengeteg hívőben van kapacitás kis dolgok elvégzéséhez. Olyan kevés van, aki nagyot vállalna, de a sok kicsi sokra megy elve itt is működhet, csak meg kell találni a megfelelő személyeket, közösségeket.
Mikesy György
3. 2013-06-01 19:45:06
Sorsom (gyerek- és ifjúkoromra) egyik pozitív alakítója volt (természetesen ma is legyen!)a plébániai közösség. Ha nem küldtek volna ministrálni, talán nem itt tartanék (tehát szolgálattevők egy fontos előzménye, hogy milyen plébániai közösségben élünk). Számomra egyfajta integráló közösség volt a plébániai közösség, ahol "tudják, hogy kinek fia, testvére vagyok", így nem élhettem meg azt a kirekesztést, mint sorstársaim többsége. Bár voltak negatív példák, de erősebb volt a jótékony figyelmük. Akkor is döntő volt a plébános személyisége, aki nem tudott mit kezdeni a fogyatékosságommal, de mindvégig érdeklődő volt irántam, mindenbe bevont engem és egyre több dolgot is rám bízott. Mi ez, ha nem pozitív hozzáállás? Ez is szervezés volt a javából, amibe nemcsak engem bevont, hanem másokat is.
Mikesy György
4. 2013-06-01 19:49:14
Olvasom, hogy több ötletet szállítanak plébános atyáknak és felemás lett az eredmény, stb. Csak olyan ötlet jó, ami életképes és plébániai közösség igényéből kiindulva. Nem fogok azzal előállni, hogy minden plébániai közösségben legyen egy fogyatékosok csoportja, attól nem lesz életképes, miért? Innen számítógépről ütögetve nem tehetem meg, mert nem ismerem egy-egy plébániai közösség tagjait. De megtehetem azt, hogy figyeljenek oda olyan családokra, ahol traumákkal küszködnek egy-egy hozzátartozónak fogyatékossága miatt. Mint a föld sója ti tudtok megtenni érdeklődni, ismerkedni, meghívni, stb. végül talán eljönnek a plébániai közösségbe, és veletek együtt kialakítani az alkalmazkodó szeretetet. Bizony alkalmazkodnunk kell. Miklós püspök atyá egyszer kijelentette jótékonysági esten, ahol fogyatékosok is jótékonykodnak mások javára, hogy Isten egymásnak teremtett Bennünket.
Mikesy György
5. 2013-06-01 20:13:00
Innen már nincs messze, amiről írt Miklós püspök atya, hogy "a már "élő egyházközség" gyarapodása a nevelés, szociális gondoskodás, a társadalmi problémák gyógyításának szolgálatában érhető el és utalt az egyháztanácsok lelkipásztori tervére is, csak annyit teszem hozzá, vegyük be egy feladatnak, és megbotránkozás nélkül közeledjünk a fogyatékos személyekhez. Ne keverjünk össze a karitászi feladatokkal! Majd a karitászi szolgálat elintézi, ez az ő dolguk! Nem! A karitásznak megvan a maga feladata a fogyatékos személyekkel kapcsolatban a többi rászoruló társadalmi közösségekkel együtt. A karitász nem tud bepótolni a plébániai közösséget, ill. helyettesíteni a plébániai közösség feledatellátásaiban, nem ez a feladata. A plébániai közösség tagjait megismerve tudunk különféle irányba mozogni, akár megsegítés véget is. Pl. egy kerekesszék nem tud bejönni a templomba vagy közösségi házba, akkor biztos az, hogy keresztelésre sem tudnak betolni babakocsit, tehát ami neki jó, az nekünk jó, ez a titka annak, hogy miért kell az alkalmazkodó szeretetmiért kellünk nektek, épeknek is. Mily csodálatos terv az Isten üdvtörténetében! Mi történt a hangosítással? Ha egy rendszeres templomjárónak rosszabbodik a hallása, akadozik a mise hallgatása, elkezd szóvá tenni, hogy rá kéne gondolni, amikor már nem hall. Vajon ki gondol arra, hogy egy siket gyerekkel mi legyen a mise során? Tessék, megvan a plébániai közösség feladata! Még sorolnám ... Bajban imserszik meg a közösség!
Huszár Attila
6. 2013-10-15 21:45:08
A közös célok közösségformálók.

Például egy jótékonysági bál, vagy farsangi bál, amire néhányan készülnek valamilyen produkcióval (tánc, színdarab, vers). A próbákon jobban megismerik egymást és a buzgóbbak hívhatják a többieket hétköznapra misére, imádságra, közösségi imaórákra, lelkigyakorlatra. A kovásznak kelesztenie kell, de a kelesztéshez ideális feltételek kellenek.
A plébániánkon van néhány tő szőlő. Amikor metszeni, kapálni, szüretleni összegyűlnek a hívek, van alkalom az ismerkedésre és a buzdításra is.

Nálunk bevált a gyalogos zarándoklat is, amire néhány nem hívőt, vagy vallását nem gyakorló hívőt is invitáltunk. A kirándulás, a gyalogos teljesítmény vonzotta Őket. Csömör - Máriabesnyő kb. 25 km gyalog. De többször voltunk Veszprém-Sümeg gyalogos zarándoklaton is (2 nap alatt 80 km). A "langyos" fiatalok csapatba verődve örömmel jöttek velünk és örömmel imádkozták a rózsafüzért, a keresztutat. Van keresztény testvérünk, aki Buddhizmusból tért gyakorló Katolikus hitre. Őt a zarándoklatok ragadták meg, majd a Cursillo-óta minden vasárnap jelen van teljese lényével a szentmiséken és kéthetenként a közösségi imaórán.

Fontosak a közös célok, közös programok, amibe be kell vonnunk nem hívőket is.

Beer Miklós
7. 2013-10-16 16:40:27
Legutóbbi zsinati találkozónkon /Nagyorosziban/ ezzel a témával kapcsoltban a következő fogalmak kaptak hangsúlyt: hogyan vagyunk keresztények a templomon kívül? mennyire személyes a kapcsolatunk a templomba-járó testvéreinkkel? mennyire jellemző ránk, hogy a napi gondokban törődünk egymással, segítjük önzetlen-önkéntességgel egymást? a különféle csoportok mennyire figyelnek egymásra, mennyire tudják elfogadni egymást?
A zsinati témák szükségszerűen átfedik egymást. A személyességhez hozzátartozik a vasárnapi misére érkezők fogadása, a mise utáni együttlét megszervezése. A katekézis kérdéshez hozzátartozik a család-közösségek életszerű megnyilvánulása: együtt segítjük a gyermekeket a hit útján. Az ifjúság kérdését érinti az önkéntes egyházközségi munka. Természetesen a Karitász az a terület, ahol legjobban megnyilvánul a közösségi gondolkodás. A kő-templom és az élő kövek temploma közötti harmónia és arány nagyon fontos. Legalább annyit fordítsunk a másodikra, mint az elsőre! Ugyanez vonatkozik a hagyományos ima-formákra és a a napi segítség-nyújtásra. Pl. legalább annyit vállaljunk gyermek-megőrzésből, mint amennyit egyéni Rózsafűzérből, legalább annyi pénzt fordítsunk munkanélküli családok megsegítésére, mint amennyit külföldi zarándokútra stb Ez a szemlélet-váltás a feltétele az újra-evangelizációnak!
Miklós püspök
Juhász Péter
8. 2013-12-23 01:00:34
IGEN!!! Már százban mérhető az évek száma, hogy a városlakó együtt él a siketekkel. Mi katolikusok is együtt élünk, vagy békésen egymás mellet élünk?? Erre bizony nagyon gyorsan oda kellene figyelnünk. Nem értek hozzá, de azt hiszem a jel-nyelv jó eszköz, hogy együtt és ne egymás mellett éljünk, hogy legyen közös a szentmise. Nem kampányszerűen, hanem rendszeresen egy adott templomban, adott időben.
Más! A Plébánosnak felügyelni kellene és nem a nyakába venni a plébániai "civil" élet szervezését. Ha kell a plébániai éltet szervező civileknek legyen oktatás, szabályzat. Az elvárás, az irány előztes, és nem utólagos megfogalmazása segíti a civilek munkáját és szűkíti a félreértés lehetőségét, a sértődés, viszály esélyét. A papság és a civilek is tudják, az egyház nem engedheti meg magának sem a viszályokat, sem a tévedéseket (nem csak hitbélit), sem a rossz irányokat. Ezért minden ilyen tevékenységet szabályozni javaslok. A szabály, ha ismerjük, nem terhes. Irányt szab, bár tény, hogy jó szabályt készíteni macerás. A civilek szivesen tesznek és sokat tesznek, ezt tanusíthatom, ha világos játékszabályok vannak. A papnak az a dolga, hogy a szabálytalanságot időben lefújja. Másra ma, a mai helyzetben amúgy sincs ideje, mert neki jó színvolnalon, felkészülten tanítani kellene- lásd újra evangelizáció.
Dr. Tanczik Balázs
9. 2014-11-16 22:58:20
Gyóni hozzászólás:

Már az itthoni előkészületünk során felmerült, hogy egyházközségünkben most a preevangelizáció ideje van: a nulláról ne rögtön közösségekbe hívjuk őket, hanem először kötetlen programokra. Ha azokon összeismerkednek és jól érzik magukat, akkor bizalommal, szívesebben fognak jönni az ismerősök közé a közösségekbe is. Tehát először emberi kapcsolatokra, kommunikációra van szükség, azután fogják vállalni egymás előtt is azt, hogy ők Krisztus felé meg akarnak nyílni, és ilyen mélységben őszintén beszélgetni. Ez egy hosszú folyamat kezdete, aminek bizalommal vágunk neki, és türelmesek akarunk lenni önmagunkhoz és egymáshoz. Hiszen 1) a törzsanyagban szereplő, az egyházközségi életünk kulcsát adó szemlélet, hozzáállás lényegét a legeslegtöbben még csak nem is hallották. 2) Akik hallották, azoknak is el kell dönteniük, hogy aszerint akarnak-e élni. És 3) aki emellett döntött, annak is még jó időbe telik, míg ezt meg is tudja valósítani. Ez az itthoni elmélet az ülés kiscsoportos foglalkozásai során is megerősítést nyert.

Személy szerint nekem a szívem vágya, hogy a témában megfogalmazottak szerint éljünk! Itthon a 18 éven felüliek Ifjúsági Közösségéből három, a témában már korábban tapasztalatokat szerzett tag vállalta, hogy szívesen imádkozna és élne ezentúl így. Velük most dolgozzuk ki a közös imaéletünk módját.

Végül: ezen az ülésen új résztvevőkkel voltunk jelen, akik örültek a szomszédos egyházközségek tagjaival való ismerkedés lehetőségének.
Ádám Bernadett
10. 2015-10-20 21:05:46
A gregorián scholák működése és szerepe az egyházközség életében - avagy a szent zene közösségformáló ereje

Nagyoroszi 2000 lelkes katolikus község, hagyományosan vallásos falu. Itt az emberek szívesen énekelnek.
Harminc évvel ezelőtt csak a SZVU énekeket zengték a hívek, most is énekeljük ezeket, de valami más is történik.
Egyházközségünkben több mint 20 éve működik egy szkóla. A szentmiséken introitust és kommuniót is éneklünk. Hála Istennek nem ütközött akadályokba szolgálatunk, mert plébánosom, +Tarnai Imre melletünk állt.Ő már egy éve az Örök Hazában hallgat bennünket.
Persze a hívek sem maradtak ki a tanulásból. Vasárnaponként, sőt sokszor hétköznapokon is tanultuk az énekeket. A mostani szkóla tagjai még ministránsok voltak, így volt a mindennapi szentmisék előtt rövid énekpróba.Mára már felnőtté lettek, így mellettem a szentélyben lévő orgonánál, liturgikus ruhában végezzük a szolgálatot.
A liturgia méltó végzésére érdemes minden erőt és fáradságot belefektetni. Szükséges, hogy az énektanítást liturgikus nevelés kísérje. Nagy kegyelem, ha a plébánossal összhangban történik mindez.
Igyekezetünk azonban befullad, ha nem keresünk munkatársakat - kántor,(nálunk 3 kántor is van) szkóla. Mi a világi életben is segítjük egymást.
Ajánlom, hogy ahol csak lehet,szervezzenek gregorián szkólákat.
Ádám Bernadett
11. 2015-10-20 21:21:44
Még egy pár szót szólnék a zsolozsmáról. Nagyorosziban már évek óta énekelünk vasárnap délután (este) vesperást. Egyre nagyobb a látogatottsága, mind többen kapcsolódnak be a zsoltárok éneklésébe is. Ez egy másik, nagyon szép színfoltja a liturgiának.
Vácott is megalakult a Schola Gregoriana Vaciensis, a Karolina Iskola diákjaiból. Ők rendszeresen végeznek a bazilikában liturgikus szolgálatot. Öröm hallgatni a sok kisgyermek hangját, ez igazán felemeli a liturgiát.
Kell, hogy az egyházzenének is legyen motorja, lelkes és igényes kántorokra van szükség!
Nem szabad elkeseredni és csalódni, ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy mi elterveztük.
Az értékeket mindig nehezebb terjeszteni, mint az ócskaságot.
De megéri a fáradtságot.
Mikesy György
12. 2015-11-03 19:02:29
Zsolozsmás alkalmak hihetetlen lelkiséget tudnak adni több közösségnek, ahol volt szerencsém megfordulni. Majdnem mindegy, hogy milyen állapottal érkeznek oda, katarzison át tartalommal és értelemmel teli az, amit cipelnek.
Továbbá skandináv (dán, svéd, norvég, finn és észak-németek) ökumenikus tapasztalatok azt mutatják, hogy jól kommunikáló nagyothallók, öregség miatt megromlott hallásban szenvedők (akik kommunikációjukban meggyöngülnek) megfelelő segédeszközök segítségével remekül és örömmel be tudnak kapcsolódni a zsolozsmázásokba, talán a zsolozsmák közérthetősége és nekik megfelelő tónusban történő zenei hangvétele miatt. Ugyanakkor akusztikákon felül a közösségben való megmaradás (!!!) nekik életre szóló.


Hozzászóláshoz be kell jelentkezni.

Weboldalt készítette: Dunaweb szolgáltató kft
Oldal tetejére ugrás